„Nem is az életemet féltettem, hanem a kerékpárt”
Az 1956-os forradalom napjaiban a budapesti közösségi közlekedés leállt, a villamosok nem jártak, a vasúti kocsik barikáddá váltak. Közlekedni csak gyalog lehetett vagy alkalmi teherautókra felkéredzkedve. Ilyen helyzetben kerültek elő a gyors mozgást lehetővé tévő, üzemanyagot nem igénylő kerékpárok, és a forradalom napjaiban megszűntek a kerékpározásra vonatkozó tiltó szabályok is.
A biciklizés Budapesten az 1930-as években élte aranykorát, noha 1929-től megtiltották a kerékpározást a főútvonalakon, és több utcában és hídon csak éjjel lehetett biciklizni. A harmincas évek végén az autók száma érte el a tízezret, miközben százötven-kétszázezer kerékpárt tartottak nyilván. Az utakat több ezer kerékpáros futár és áruszállító járta, köztük a fiatal Kádár János, aki esernyőgyári kifutófiúként biciklivel szállította az esernyőket.
A világháború idején üzemanyagot csak engedéllyel lehetett venni, a kerékpározást sújtó korlátozásokat azonban fenntartották. A Rákosi-korszakban a magánautózást jóformán betiltották, így a városi utak szinte üresek voltak. 1955-ben a Magyar Dolgozók Pártja budapesti végrehajtó bizottságában Köböl József, Farkas László és Mező Imre a kerékpározás fejlesztése mellett érvelt, ötvenezer ember kerékpárra ültetését és 5–6 százalékos forgalmi részarányt célozva, javaslatuk azonban nem került be a közlekedésfejlesztési tervbe.
Október 25-én reggel a rádió bemondta, hogy a város élete helyreáll. Az újpesti Frank István, a Vécsey utcai Mezőgazdasági Könyvesbolt vezetője „egy ócska kerékpáron jött be”. Victor István református segédlelkész a Ráday utcából indult biciklivel, az Astoriánál magyar zászlóval megjelölt szovjet tankot látott, megelőzte a harckocsit, és a Parlamenthez ment. Mekiss Dezső a főnökével két kölcsönkért biciklin kerekezett be Újpestről a Szabadság térre.
A Kossuth téren leadott sortűz után Mekiss Dezső így emlékezett: „Eldobtuk a biciklinket, és a földre vetettük magunkat. (…) Nem is az életemet féltettem, hanem a kerékpárt. Tudniillik – ahogy mondtam – kölcsönbe kaptam. S egy bicikli akkor nagy érték volt!” Victor István a könyvesboltba menekült, majd a sebesültek mentésében segített, és biciklivel ment haza; később tudta meg, hogy két testvére is a téren volt, egyikük nem tért haza.
A Corvin köz környékén Vén István és Vadas Éva fehér köpenyben, vöröskeresztes karszalaggal szállította a sebesülteket egy triciklin. Adorján Imre önkéntes mentő így emlékezett rájuk: „Egyetlen egység volt a mentős csapatból, amelyik mindenhová bejutott: a Biciklis páros. (…) Ahová mi már nem tudtunk vagy nem mertünk bemenni, ők onnan is kihozták a sebesültet.” Vadas Éva szerint egyszer sem lőttek rájuk.
A forradalom leverése után többeknek a menekülését segítette a bicikli. Dusóczky Tamás kerékpárra ült, és Mosonmagyaróvár felé indult, Petőcz Sándor november 5-én a feleségével ketten egy kerékpáron indult el Szántód felé. A győri Tóth Istvánt 1957 elején tartóztatták le; cellájának ablakrepedésén át látta, amint felesége éppen biciklivel ment el az utcán.
A kerékpár befektetés is lehetett: 1956 decemberében Pelcz József szerint az inflációtól félő emberek mindent vásároltak, édesapja is vett egy biciklit meg egy motorbiciklit. A kádári berendezkedés a tömeges egyéni motorizáció felé indult: 1957-től újra lehetővé vált az autóvásárlás, autószalon nyílt a Népköztársaság útján, fejlesztették a benzinkutak hálózatát és az utakat. A városi kerékpározás mellett korábban érvelő funkcionáriusok közül Köböl Józsefet kizárták a Központi Bizottságból, Farkas László kegyvesztetté vált, Mező Imre a Köztársaság téri pártszékház ostrománál életét vesztette, így a budapesti kerékpározás elvesztette addigi halvány lobbierejét. Az ötvenes évek végén a rendőrség megtiltotta a biciklis, kézikocsis és lovas kocsis áruszállítást a Hungária gyűrűn belül.
