„Göncz Árpád leült velem beszélgetni, akkor szembesültem az igazsággal, hogy apu nincs többé”
Nyolcéves volt, amikor a családjáért jött a fekete autó, és előbb a jugoszláv nagykövetségre, onnan Romániába vitték. Édesapját ekkor látta utoljára, és évekig nem tudta, hogy őt is kivégezték Nagy Imre mellett. Felnőttként pszichiáter lett, és gyermekvédelmi alapítványt igazgat. A történelem számára Szilágyi József 1956-os mártír volt, számára az édesapja.
Szilágyi Józsefet a történelem Nagy Imre személyi titkáraként, 1956-os mártírként és nemzeti hősként ismeri. Lánya arról beszélt, hogy nagyon jó szülő volt, a szülői feladatokat megosztotta az édesanyjával, és amikor ideje engedte, foglalkozott a gyerekeivel. Ő tanította meg olvasni, akkor járt első osztályba, és épp a másodikba ment volna, de októberben berekesztették a tanítást, a második osztályt már külföldön fejezte be.
A forradalom idejéből megmaradt élménye, hogy tankok tévedtek be az utcájukba. Ez 1956. november 3-án történt, Maléter Pál letartóztatása után, amikor a tankok visszaindultak. Egy egység eltévedt, a Zalai úton jöttek lefelé, és nem tudták, hogyan juthatnak be a fővárosba. Akkor már aludt, és azt álmodta, hogy szekerek és teherautók jönnek az utcában; valószínűleg a motorzajt és a lánctalpak csörgését hallotta, és félálomban szekereknek hitte őket, mivel addig nem tudta, mi az a tank.
A szülei addigra már fent voltak. A Dániel út 28. szám alatti emeletes házban laktak, kinéztek az ablakon, és az édesapja látta, hogy behajt az utcába három tank, és megállnak a házuk előtt. Azt mondta, kimegy az erkélyre beszélni velük, mert tud lengyelül, és meg fogják érteni, hiszen az orosz és a lengyel nyelv közel áll egymáshoz. Az édesanyja könyörgött neki, ne menjen ki, mert megölik, de nem tették. A katonák valóban csak útbaigazítást kértek, teljesen normális, polgári módon viselkedtek.
Az ablakból nézte, ahogy a tank tetején körbefordult az a rész, ahol a löveg van, majd megállt, kinyílt a teteje, és kibukkant egy katona. A katonák nem féltek az édesapjától, hogy lövöldözni fog. Az édesapja semmitől sem félt, nem volt élő vagy halott ember, akitől félt volna. Megtárgyalták, hogy eltévedtek, az édesapja útbaigazította őket, hogy merre menjenek vissza, mire a tankok kitolattak az utcából és elcsörömpöltek. Ez volt az első találkozása a forradalommal.
1956. november 4-én jöttek begyűjteni a Nagy Imre-csoporthoz tartozó családokat, köztük az övékét is. Két részletben vitték őket. November 4-re virradóra az oroszok már mindent lőttek, elkezdték letartóztatni az embereket, éjjel pedig elindult egy körtelefon, hogy csomagoljanak a családok, azok, akiket végül Romániába vittek. Mivel a Kopácsi szülők nem voltak otthon, lányuk, Jutka velük ment. Gyors csomagolás után lementek a fekete autóhoz, amelyben Nagy Imre unokái ültek; összesen édesanyjával, vele, a testvérével és Jutkával együtt öt gyerek utazott a kocsiban.
Először a Parlamenthez vitték őket, édesanyja biztos volt benne, hogy az édesapja ott lesz, de nem volt. Üres volt az épület. Később derült ki, hogy egyetlen ember volt bent: Bibó István, akit ott tartóztattak le. Üzentek nekik, hogy a jugoszláv nagykövetségre menjenek. Ott az elkövetkező két-három órában összegyűlt az egész társaság, a Nagy Imre-csoport, összesen negyven ember, ebből tizenhárom gyerek, a legidősebb tizenegy éves.
A szépen berendezett magasföldszinti teremben megmondták nekik, hogy rendezkedjenek be, matracokat és takarókat kaptak. Volt egy külön szoba, az úgynevezett kék szalon, amelyet Nagy Imrének és a feleségének szabadítottak fel, mellette pedig a felnőttek egész nap tanácskoztak. Az asszonyok látták el a társaságot étellel. Addig maradtak ott, ameddig volt ennivaló; elfogyott az összes kenyér és konzerv, utánpótlás pedig nem volt. Az oroszok kordont vontak az épület köré, tankok és harckocsik vonultak ki. Az attasé az emeleten kinyitotta az ablakot, kinézett, és lelőtték.
