Mándi Tibor: Az utolsó emberek mi vagyunk – vélemény Christopher Nolan Odüsszeusz-filmjéről
Először a küklopszos jelenetnél néztem az órámra. Tekintve, hogy még csak a játékidő körülbelül harmadánál jártunk, ez nem tűnt bíztató jelnek. Pedig sokat vártam ettől a filmtől: korunk egy meghatározó rendezője által az európai civilizáció egyik alapművének, gyakorlatilag végtelen erőforrások birtokában készített feldolgozását. Egy olyan rendezőét, aki korábban nemcsak vizuális megoldásokban, de témaválasztásban, történetmesélésben, gondolatiságban is mindig tudott valami újat mutatni.
Sokan úgy gondolják persze, hogy ez most is így történt. A milliárd dolláros jegybevétel, a nagy világlapok extatikus kritikái, a filmről születő újabb és újabb cikkek erről tanúskodnak. A küklopsz-jelenetről például megírták, hogy a rendező egy Goya-festményről vette a mintát. Lehet, hogy bennem van a hiba – ezt a lehetőséget sosem szabad kizárni –, de én csak egy sokadik King Kong-variációt láttam magam előtt: a hatalmas szörny üldözi a kicsi embereket, néhányat elkap közülük, a többségüket nem – elvégre még csak a film harmadánál járunk. Nem éreztem, hogy volna kiért vagy miért izgulni – és nem azért, mert ismerjük a történet végét, hanem azért, mert annak, ami a vásznon történt, nem volt igazi tétje.
Christopher Nolan Odüsszeusz-filmje kétségtelenül eltalált valamit. Egyértelmű, hogy a nyugati civilizáció válságáról szól. Ezzel egyet is értek. Csakhogy a film nem diagnózis, hanem maga is válságtünet.
Mi, nézők nem halljuk a szirének énekét. Nolan, Odüsszeusz társaihoz hasonlóan, a mi fülünket is betapasztja. Ahogy a film egésze: éppen a legfontosabb, leginkább felkavaró, legnagyobb kihívást jelentő dolgokról nem beszél.
