Így mondatták le Rákosit a forradalom előtt
Formailag önként mondott le Rákosi Mátyás a főtitkári tisztségről 1956. július 18-án, egészségügyi állapotára, valamint a személyi kultusz és a szocialista törvényesség terén elkövetett „hibáira” hivatkozva. Lemondó nyilatkozatában egyebek mellett az állt: 65 éves, betegsége már két éve kínozza, és akadályozza a Központi Bizottság első titkáraként végzett munkájában.
Kelet-Közép-Európa gyakorlatilag teljes egészében a Szovjetunió befolyási övezetébe került 1945-ben. A Vörös Hadsereg és a szovjet állambiztonsági szervek jelenléte helyzeti előnyt biztosított a térség országaiban már korábban is jelen lévő, de általában erőtlen kommunista mozgalmaknak. Megkezdődött az államszocialista átalakulás, amely országonként eltérő időtartamban zajlott le, de 1948/1949-re már mindenütt kiépült az egypártrendszer.
A politikai és társadalmi ellenfelekkel való leszámolás, majd a párton belüli tisztogatások eredményeként az 1948–1953 közötti időszakra leginkább a „sztálini terror” kifejezés illik. Ennek kulcsfigurája Magyarországon Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára, valamint a „trojka” – avagy a „négyesfogat” – többi tagja, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József voltak. A terror legfontosabb eszköze a politikai rendészet, Magyarországon az Államvédelmi Hivatal volt. A Rákosi-korszak halálos áldozatainak száma nem ismert, az ítélettel vagy ítélet nélkül internáltak és kényszermunkára hurcoltak száma 40-50 ezer főre tehető, politikai perekben legkevesebb 200 embert ítéltek halálra és végeztek ki.
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála és Hruscsovnak a sztálini időszak törvénytelenségeit megbélyegző beszéde láncreakciót idézett elő, az enyhülési politika a keleti blokk országainak többségét is elérte. Rákosi 1953-ban kénytelen volt Nagy Imrét kinevezni miniszterelnökké. Nagy Imre hatalomra jutását követően hazaengedte a kényszerrel kitelepítetteket, felszámolta a kényszermunkatáborokat, és elkezdődött a Rajk-per során halálra ítélt és kivégzett politikai elítéltek részleges rehabilitációjának folyamata. Miniszterelnöksége alatt relatív szólásszabadság valósult meg: 1955-ben megalapították a Petőfi Kör értelmiségi vitafórumot, amelynek eseményein nagy tömegek gyűltek össze, és több esetben nyíltan bírálták a Rákosi-rendszer belpolitikáját. A Körnek fontos szerepe volt az 1956. október 23-i tüntetések és így a forradalom megalapozásában.
Rákosi moszkvai útja után Nagy Imrét „jobboldali elhajlónak” minősítették, és eltávolították a miniszterelnöki székből, helyét Hegedüs András vette át. Rákosit végül 1956. július 18-án távolították el a főtitkári tisztségből, ő maga pedig a Szovjetunióba utazott, ahonnan már soha többé nem térhetett haza. Helyét a párt és az ország élén legközelebbi munkatársa, Gerő Ernő vette át.
A forradalom kitöréséhez bel- és külpolitikai események is hozzájárultak. 1956. október 6-án temették újra Rajk Lászlót és kivégzett társait a Kerepesi úti temetőben, ahol 200 ezer ember jelent meg, így a temetés politikai demonstrációvá változott. A legjelentősebb nemzetközi előzmény a lengyelországi Poznańban június 28-án kirobbant tömegtüntetés volt, amelynek során egy poznańi gyár munkásai jobb munkafeltételeket követelve vonultak az utcára, a rendfenntartók beavatkozása miatt azonban a tüntetések hamar rendszerellenes felkeléssé változtak. A halálos áldozatok pontos száma a mai napig vita tárgya, legkevesebb 57 felkelő és 8 katona vesztette életét. A felkelést elfojtották, a válságot azonban politikai szinten sikerült rendezni: az addigi pártvezetés lemondott, helyére a reformistának tartott Władysław Gomułka érkezett.
A lengyel események azt a látszatot keltették, hogy elérhető egy vértelen politikai fordulat Magyarországon is, Gomułka személyét a közvélemény számára Nagy Imre testesítette meg. 1956. október 22-én a magyarországi egyetemek küldöttei a budapesti Műegyetemen elhatározták, hogy másnapra szimpátiatüntetést hirdetnek Budapesten, ehhez szimbolikusan Bem József szobrát választották helyszínként. A gyűlésen elfogadták a 16 pontot is, amelyek közül az első a szovjet csapatok azonnali kivonását követelte Magyarországról.
Kevésbé közismert, hogy október 23-án az első események valójában Debrecenben történtek. Reggel a Debreceni Egyetem diákjai tüntettek, majd a belvárosi pártszékházhoz vonultak, ahol tárgyaltak a helyi pártvezetéssel, időközben Görbe János színművész az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor A nép nevében című költeményét. A helyi állambiztonság beavatkozását követően azonban az addig békés megmozdulás véressé vált: este hat óra tájban a tömegbe lőttek, a debreceni sortűznek két halálos áldozata és több mint egy tucat sebesültje volt. Ugyanaznap este 9 óra körül eldördültek az első lövések Pesten is a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházánál. Innen már nem volt visszaút: kitört a forradalom.
