Így vadászták le a Luftwaffét az angliai csatában
A Luftwaffe pilótáinak zöme gyors győzelemre számított a Nagy-Britannia elleni támadást előkészítő 1940-es angliai csatában, de kezdeti önbizalmukat nemsokára krónikus kimerültség és bénító félelem váltotta fel. Egy 1940 augusztus végi napon Hinnerk Waller, a JG 52-es vadászrepülőgép-ezred tagja a sorozatos bevetések következtében elvesztette ítélőképességét, és öngyilkosságot kísérelt meg. Társai felpattantak, hogy megállítsák, de Helmut Kühle századparancsnok a helyükön marasztalta őket. „Ott ültünk és vártuk, hogy eldördüljön az elkerülhetetlennek tartott lövés, de nem történt semmi” – nyilatkozta később Waller barátja, Ulrich Steinhilper, aki szerint ez volt az első, folyamatos bevetések kiváltotta Csatorna-kór esete. Wallert négy nappal később visszahelyezték a frontvonalba.
1940 tavaszán és kora nyarán Németország elfoglalta Norvégiát, Dániát, a Benelux államokat és Franciaországot. Július 2-án Hermann Göring utasította Wolfram von Richthofen VIII. Légi Hadtestét a La Manche csatornán zajló tengeri forgalom támadására, ezzel megkezdődött a Csatorna csata. Adolf Galland tábornok szerint a német pilóták jól felkészültnek találták a briteket, és nem reménykedtek a győzelemben. „A »Szarcsatorna« legalább akkora kárt okozott a harci szellemünkben, mint az angol vadászgépek” – tette hozzá. Hans-Ekkehard Bob vadászpilóta egy félresikerült bevetés után arról írt, érthetetlen volt, hogyan érhetett el egy Spitfire-alakulat hátulról jó támadóállásban; később tudták meg, hogy a britek már birtokában voltak a magasságot és az útirányt pontosan megadó radarnak.
Augusztus 13-án indult a Sas támadás, amelynek célja a Királyi Légierő repülőtereinek, földi létesítményeinek és repülőgépiparának intenzív támadása volt. A Luftwaffe aznap 42 repülőgépet és 89 pilótát, illetve bombázószemélyzeti tagot veszített, ami a csapásmérő erő 13 százaléka volt. Augusztus 15-én, a németek „fekete csütörtökén” súlyos veszteségeket szenvedtek, augusztus 18-án pedig a két légierő egyesített repülőgép-vesztesége érte el a csúcsot. Augusztus végére a mérleg a németek javára billent, de Steinhilper szerint volt idő, amikor komolyan megcsappant a harci morál.
Augusztus 24-ről 25-ére virradó éjszaka német bombák hullottak East Ham és Bethnal Green lakóterületére, majd Churchill zöld utat adott Berlin bombázásának. Göring ezután indította el az első nagy légicsapást London ellen; a Blitz kezdő napján 448 civil halt meg és 1337-en sebesültek meg. Szeptember 15-én a Luftwaffe nagy támadást indított London, Portsmouth és Southampton ellen, de a RAF 56 német repülőgépet lőtt le. Otto Bechtle bombázópilóta szerint csoportja harci morálja szinte teljesen szétesett; a túlélők siratták bajtársaikat. Hitler szeptember 17-én határozatlan időre elhalasztotta az Oroszlánfóka hadműveletet. A németek júliustól október végéig mintegy 1887 repülőgépet veszítettek, 1940 szeptember közepe és októbere között pedig 79 öngyilkosság és öngyilkossági kísérlet történt a Luftwaffe állományában.
A Luftwaffe tartalékállományának hiánya miatt – a magas rangú pszichológus, Siegfried Gerathewohl szerint – még a teljesen alkalmatlan embereket is besorozták és kiképezték. Johannes Fink ezredes egy éjszakai bevetésen azt tapasztalta, hogy egy előtte haladó bombázó géppuskása vadul tüzelve kilyuggatta saját gépe farkát. A Blitz idején a Luftwaffe további 600 bombázót veszített, a teljes, tíz hónapos hadjárat során összesen 2487 német repülőgép semmisült meg, csaknem 2000 fő halt meg és 2600 tűnt el. Mire 1941 decemberében az Egyesült Államok belépett a háborúba, a Luftwaffe a tervezett bombázóhaderejének csupán 47 százalékát állította hadrendbe, és csak 468 üzemképes bombázóval rendelkezett.
