Esszépályázat díjátadója az 1956-os forradalom 70. évfordulóján
Bán Emese esszéje nyerte az első díjat a „Düh, káprázat, országos vakremény” című esszépályázaton, amelyet a József Attila Emlékhely és a 24.hu együttműködésében, az 1956-os forradalom 70. évfordulója alkalmából hirdettek meg a 2001. január 1-je után született alkotók számára. A szerda esti díjátadót az emlékhely rendezvényterén, a ferencvárosi Fülkefény Pódiumon tartották.
A második helyért járó elismerést Pillár Blanka, a harmadik díjat Zölde Blanka Eszter kapta. A zsűri tagjai Fehér Renátó író, a József Attila Emlékhely vezetője, Pető Péter hírlapíró, a Central Médiacsoport hírigazgatója, Pottyondy Edina youtuber, közéleti influenszer, valamint Sitku Dorina, a József Attila Emlékhely munkatársa voltak.
A díjazott esszé: „A mi országunk”
Az első helyezett szövege Kéthly Annának a Népszavában 1956. november 1-jén megjelent mondatából indul ki: „Mert ez az ország a mi országunk, az éhezőké, a rongyosoké, a hajléktalanoké…” Az esszé szerint ezt a mondatot hetven év távlatából könnyű úgy olvasni, mint egy megsárgult újságlapra ragadt emléket. A szöveg mégis zavarba ejtő, mert nem azt mondja, hogy az ország az enyém, az övék vagy a hatalommal és pénzzel rendelkezőké, hanem azt, hogy a miénk.
Az esszé szerint ünnepeken könnyű úgy tenni, mintha pontosan tudnánk, kik vagyunk mi, hétköznap azonban a „mi” gyorsan „mi” és „ők” kettéoszlik: dolgozók és nem dolgozók, akik meg tudnak élni, és akik segélyből élnek, akiknek van lakásuk, és akik az utcán alszanak. A szöveg szerint a legkellemetlenebb az, hogy Kéthly Anna mondata szerint az éhezők, a rongyosok és a hajléktalanok is mi vagyunk, így nem lehet egyszerűen félrenézni mellettük.
Az esszé szerint egy országot nem az tesz közösséggé, hogy az emberek ugyanazon a területen élnek, hanem az, ha képesek elhinni egymásról, hogy közük van egymáshoz. A szöveg felteszi a kérdést, mit jelent a szabadság annak, akinek nincs pénze, mit jelent a „mi országunk” annak, aki nem tudja, hol fog lakni jövő hónapban, és mit ér a szabadság eszméje, ha valakinek papíron ugyanazok a jogai, a valóságban mégis sokkal kevesebb lehetősége van élni velük.
A szerző szerint a szegénység nem csupán kevesebb pénzt jelent, hanem kevesebb választási lehetőséget is, és veszélyes, amikor egy társadalom túl könnyen mondja a szegény embernek, hogy oldja meg. Az esszé szerint a közösség akkor mutatja meg magát, amikor valaki bajba kerül, lemarad, vagy már nem tud egyedül továbbmenni. A szöveg végül amellett érvel, hogy az ország akkor lesz valóban a mi országunk, ha nemcsak a sikereit vagyunk hajlandóak magunkénak vallani, hanem a kudarcait is, és ha ki merjük mondani az igazat arról a helyről, amelyet a sajátunknak nevezünk.
