„Legalább az lesz a síromra írva, hogy szörpivásban halt meg” – így lassítják Szentendrén a demenciát
A szentendrei Skanzen már több mint egy évtizede működteti díjnyertes múltidéző terápiás programját, amelynek keretében hétről hétre demenciával élőket fogadnak, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek miliőjében és tárgyai között bírják rá látogatóikat az emlékezésre.
Az egyik háromszobás, fehér parasztházban ősszel hétről hétre apró csodák helyszínévé válik a programsorozat. Demenciával élő idősek érkeznek családtagjaikkal vagy egy-egy közeli idősotthonból a gondozóikkal. Letelepednek a nyolcvanas évekre berendezett nappaliban, körülvéve a korszak tárgyaival, és elkezdenek nézelődni, beszélgetni, emlékezni.
Idén tizenkét éve fut a Szabadtéri Néprajzi Múzeum demencia programja. Az ezt kidolgozó és levezető múzeumpedagógusok ősszel és tavasszal heti rendszerességgel tartják a foglalkozásokat. Az elmúlt több mint egy évtizedben számtalan megható élményben volt részük, amikor a hozzájuk látogató idősekben megmozdult valami a Sokol rádiók, iskolaköpenyek és szódásszifonok láttán, vagy egyszerűen a türelmes, kedves odafordulás hatására.
Az egyik foglalkozásvezető felidézte: az első alkalmak egyikén, amikor ugyanabból az otthonból érkezett egy csoport, volt egy néni, akinek már nem nagyon volt olyan családtagja, aki látogatta volna. Csak az unokahúga járt hozzá időnként, de ő nagyon keveset tudott a néniről. Amikor bekerült, már középsúlyos demenciával élt, sok mindenre ő maga sem emlékezett, így a gondozóknak is alig volt róla információjuk. Aztán ahogy egy fotóalbumot nézegettek a foglalkozáson, a néniből egyszer csak előtört az emlék: hát ő is ilyen helyen dolgozott. A képen egy szalagsor látszott a szikvízgyárban. Gyakorlatilag így derült ki a néni foglalkozása, amire aztán a gondozók is tudtak később építeni.
Egy másik alkalommal egy nagyon idős, szomorú néni érkezett a foglalkozásra. Kiderült, hogy nem is szeretett volna eljönni, a gondozók is azt mondták, valószínűleg nem lesz eredményes a dolog. Éva néni leült az asztal sarkára, és végig csendben maradt. Amikor aztán a foglalkozást vezető kolléga azt mondta, hogy most egy karácsonyi éneket szeretne együtt elénekelni, Éva néniből kitört, hogy ő ezt biztosan nem énekli el, hiszen már nem tud semmit, már nem jó semmire. A csoport mégis elkezdett énekelni, mert a kolléganő azt mondta, nem baj, csináljuk, hátha közben felismeri a dallamot, vagy ha nem, hát majd együtt megtanulják. És Éva néninek először a dallam, aztán a szöveg is eszébe jutott. Végignézték, ahogy a letargikus, szomorú arc lassanként felderül, és vidáman énekelni kezd.
Valahogy magukra találnak itt az idősek. Sokszor olyanok is elkezdenek énekelni, beszélgetni, kinyílni, akik egyébként már befelé fordulnak, szavakkal kevésbé kommunikálnak – fogalmazta meg az egyik foglalkozásvezető.
Bár a koccintással kezdődő, éneklős-beszélgetős program inkább hasonlít egy idősebb rokonnál tartott vidám vendégségre, ahol folyamatosan zörögnek a poharak, körbejárnak a régi képek, és mindig legalább hárman beszélnek egyszerre, valójában egy nagyon tudatos, aprólékosan megtervezett és tudományosan megalapozott programról van szó.
A demencia a kognitív képességek romlásával járó, visszafordíthatatlan betegség. Első tünetei általában a rövid távú memóriát érintik, később viszont gyorsan súlyosbodhat az érintett állapota: a tájékozódási, kifejező, emlékező képesség romlásával, apraxiával, később pedig a mozgás és járás nehézségeivel, sőt akár nyelészavarral. Az egész világon egyre többeket érintő, ám még mindig sokszor tabuként kezelt, stigmatizált betegség jelenlegi tudásunk szerint nem gyógyítható, csupán lassítható. Az olyan terápiás foglalkozások segíthetnek, mint a Skanzen díjnyertes programja, amely egyedi módon értelmezi újra a múzeumok társadalmi szerepvállalását.
