Both Miklós: Az ünnep és a beszámoló – Négyéves politika, húszéves kultúra
Az államnak – ha fejleszteni akar – látnia kellene, hol van kapacitáshiány, hol áll minden egyetlen emberen, hol volna szükség együttműködésre. Csakhogy ha a támogatási rendszerben a gyengeség feltárása azzal járhat, hogy kevesebb pénzt kap valaki, vagy támadási felületet ad, akkor a gyengeséget eltakarni nem jellemhiba, hanem racionális viselkedés. Így áll össze az ördögi kör: a szakma nem bízik az államban, ezért nem tárja fel a problémáit; az állam torzított képet kap, ezért rosszul célzott beavatkozásokat hoz; ezek igazolják a szakma bizalmatlanságát; és a következő körben még kevesebb látszik.
Van egy jelenet, amelyet minden intézményvezető ismer. A miniszter ellátogat egy szakma éves nagyrendezvényére – amelyet jórészt állami pénzből rendeznek –, és mindent rendben talál. A színpad szép, a viselet ragyog, a nézőtér tele. Beszédek, zászlók, fotók. A szakma a legjobb arcát mutatja, a döntéshozó pedig látott egy működő területet. Csakhogy közben semmi lényeges nem derült ki. Nem látszik, hogy a szervezet harminc ember munkáját öt emberrel végzi, hogy nincs utódlása annak az egyetlen embernek, akinél minden kapcsolat összefut, hogy fogy az utánpótlás, hogy a működési kapacitás kimerülőben van – vagyis semmi abból, amiből öt év múlva baj lesz.
A sorozat első része arról szólt, hogy senki nem látja egyben a kulturális közpénzköltéseket; a második arról, ki döntsön róla; a harmadik arról, miért nem újul meg egy intézmény egyetlen kinevezéstől. Ez a rész a kultúra idejéről szól, és a kérdése az, amit a fenti jelenet elrejt: hogyan védhető meg az, ami húsz év alatt épül, egy olyan viszonyban, amely négyévente számol el – és a felek évente kétszer találkoznak, az ünnepen és a beszámolón?
