Zsebibaba Magyar Péterért imádkozott a francia monostorban
A 79 éves Mariann nővér, polgári nevén Fülöp Mariann, több mint fél évszázada él egy franciaországi falu bencés monostorában. Az apáca azt mondja magáról, hogy ő egy Zsebibaba, aki teljes biztonságban ücsörög Isten erszényében, és onnan kukucskál kifelé.
Fülöp Mariann 1969. január harmadikán, 22 évesen érkezett először Nyugatra. Egy dourgne-i bencés monostor kapuján csengetett be, egyik markában kis kézitáskája, a másikban az uzsonnacsomagjából megmaradt narancs volt. A gyümölcs a csöngetés közben kicsúszott a kezéből és a hóba pottyant. Akkor még nem sejthette, hogy a következő bő fél évszázadot Marie-Anne nővér néven ebben a kolostorban, szerzetesnőként fogja leélni.
A budapesti ELTE francia-német szakos negyedéves hallgatója nem azért kapott külföldi ösztöndíjat a kommunista magyar államtól, hogy Franciaország egyik isten háta mögötti vidékén toporogjon egy zárda bejáratánál – írja a portréban a szerző.
Mariann 1947-ben született, színtiszta zsidó családban. Édesapja Mauthausenben élte túl a deportálást, 38 kilósan tért haza, majd folytatta szabó mesterségét. A szélesebb família legtöbb tagja nem volt ilyen szerencsés: a deportáltak közül sem a nagyszülők, sem a testvérek, sem azok gyermekei nem tértek haza. Mariann nővére, Juditka még az ő születése előtt, az ostrom alatt halt meg, amikor édesanyjával egy keresztény nagynéni lakásában bujkáltak az üldöztetések elől. A vallásról és a zsidóságukról soha nem esett szó a Fülöp családban.
Mariann gyerekkorától zongoraművésznek készült, a zene és a nyelvek voltak a mindene. A zeneiskolában, a kórusban és bárhol, ahol megfordult, rendkívüli tehetségnek tartották.
A dourgne-i monostor – ahol két bencés közösség, az apácáké és a férfi szerzeteseké működik – jó messze van mindentől. Montpellier-ből háromórás autózással érhető el, Toulouse-ból egy bő óra. A szerzetesek életét a hatodik század óta szigorú regulák szabályozzák, amelyek mára némileg enyhültek. A bencés szellemiség élethosszig tartó, stabil közösségi létet kínál, amelyben egyensúlyban van az ima, a kétkezi munka, a folyamatos tanulás, a vendégek tisztelete és az apátnak való engedelmesség.
A szerzetesek elvileg csak kivételes és indokolt esetben hagyhatják el a monostor területét. Saját mobiltelefonja az apáton kívül senkinek sincs. A televíziót errefelé mintha még nem találták volna fel. A nap egyetlen megszabott órájában lehet egymással beszélgetni vagy előre bejelentett látogatót fogadni, így az itt lakók napjaik jelentős részét némaságban élik. Az étkezések alatt sem kommunikálhatnak egymással, bár ilyenkor a zene vagy a hangos felolvasás megengedett. Az internetet a kijelölt órában és helyiségben érhetik el. A napi hétszeri közös ima kötelező.
A csacsogós, anyanyelvét ma is tökéletesen beszélő, élénk, nagyon okos és meghökkentően tájékozott asszony több mint fél évszázada él ilyenformán. A szerző egy éve, Pesten, egy közös barátjukon keresztül ismerkedett meg vele, azon kivételes alkalomkor, amikor a zárdafőnöknő kíséretében hazalátogathatott. Ezzel a jutalomutazással azt kívánták megünnepelni, hogy Mariannt éppen ötven esztendeje avatták a rend tagjává.
Amikor a szerző megkérdezte tőle, hogy ebbe a némaságba és bezártságba bele lehet-e dilizni, Mariann nővér nagyot kacagott a kérdésen, és azt felelte: ó, hát nagyot tévedsz, egészen másról van szó.
