Both Miklós: A vezér-illúzió – Miért nem újul meg egy intézmény egyetlen kinevezéstől?
A Hagyományok Háza főigazgatója, Both Miklós kultúrpolitikai cikksorozatának harmadik része azt vizsgálja, mitől működik egy kulturális intézmény. A szerző szerint a magyar gyakorlat válasza – miszerint a vezetőt lecseréljük, az intézményt összevonjuk valamivel – a legdrágább válaszok egyike, éppen azért, mert ingyenesnek látszik.
Both Miklós egy éjszakai telefonhívást idéz fel, amelyből értesült arról, hogy a minisztérium egy állami kutatóintézetet csatolna a Hagyományok Háza alá. Először viccnek gondolta, de az évek rutinja ellenőrzésre sarkallta, és kiderült, hogy a dolog komoly. Háromnapi mozgolódás után egy éjjeli telefonnal sikerült pontot tennie az ügy végére. Amikor megkérdezte, miért éppen az általa vezetett intézményt választották, a válasz így hangzott: „ti is hagyománnyal foglalkoztok.”
A szerző rámutat: a Hagyományok Háza a táncházmozgalom intézménye, amely a XIX. század második felétől gyűjtött archív anyagokra és forrásokra épül, míg a másik fél egy állami kutatóintézet, amely tudományos eszközökkel kutatja a múltat. A kettőt a „hagyomány” szó úgy köti össze, ahogy a tűzoltót és a tűzijátékost a „tűz”. A szakmai távolságnál is nagyobb a szervezeti: a Hagyományok Háza éveket fektetett abba, hogy a teljes állomány egyetlen intézményi identitásban, közös működési kultúrában dolgozzon. Egy más szervezeti kultúrájú intézmény betagolása könnyen szétzilálhatta volna ezt az egységet, mivel két működő rendszerből nem egy nagyobb működő rendszer lesz, hanem két sérült.
Both Miklós szerint az ügyet végül nem a szakmai érvelés állította meg, hanem az, hogy időben értesült róla. Ez azt jelenti, hogy a rendszerben semmilyen fék vagy szűrő nem volt képes megakadályozni az ilyen ötletek szárba szökkenését – legfeljebb az éberség. Hozzáteszi: ötletből nem volt hiány, egy kultúra területén dolgozó think tank hétről hétre új koncepciót tett le az akkori kulturális miniszter asztalára. A dokumentumok szerkezete mindig ugyanaz volt: azon a héten éppen milyen intézményeket kellene összevonni ahhoz, hogy a magyar kultúra megmenthetővé váljon. A minisztériumi folyosókon ekkor születtek a tréfák arról, hogy legcélszerűbb volna mondjuk a Komjádi Sportuszodát összevonni a kutatóhálózattal, úgy legalább kevesebb lenne a hajlott hátú bölcsész.
A szerző szerint ezek a koncepciók a régi reflex tiszta, sűrített esszenciái voltak. Magyarországon az intézményi problémákra régóta három ige volt a válasz: összevonjuk, kirúgjuk, kinevezzük. És meg van oldva – a színházügy, a múzeumügy, a zeneélet.
Both Miklós egy másik jelenetet is felidéz ugyanebből az évtizedből. Egy nagy tekintélyű kulturális vezető – akinek a szakmai tudását ma is sokra tartja – azt tanácsolta neki és egy jelentős intézmény vezetőjének: fogadják el, hogy holdingba szervezik őket, majd kitalálnak valamit, mert ez most nem megállítható. A vezető is tudta, mekkora kárt fog okozni a folyamat – nem is titkolta –, mégis a belenyugvást tanácsolta, mert a szervezeti gőzhengerrel szemben az érvelést esélytelennek látta. A szerző szerint ez egy olyan rendszer, amelyben a szervezeti döntések ellen nem érvelni szokás, hanem túlélni őket.
A cikk rámutat: a politika nyelvén az átszervezés és a kinevezés tökéletes műfaj – gyors, látványos, aznap este hírértéke van, és papíron nem kerül semmibe. Aki azt mondja, „új vezetőt nevezünk ki, és összevonjuk a széttagolt intézményeket”, az reményt árul – és a remény a politika legitim fizetőeszköze. A szerző szerint ez nem cinizmus: a választó valóban változást akar látni, és a személyi döntés a változás leggyorsabban felmutatható bizonyítéka.
