Both Miklós: mind a négy finanszírozási modell egyszerre működik a magyar kultúrában
A Hagyományok Háza főigazgatója, Both Miklós cikksorozatának második részében a kultúrafinanszírozás négy nagy állami modelljét mutatja be, és azt vizsgálja, ezek miként rakódtak egymásra Magyarországon.
Both Miklós szerint nemcsak az dől el a politikai kultúránkban, milyen kultúrafinanszírozást tudunk működtetni, hanem az is alakítja a politikai kultúránkat, milyen kultúrafinanszírozást építünk. Jobb ezt kimondva eldönteni, mint sodródva – mert a sodródásnak is van modellje, csak nincs neve.
A szerző Alexis de Tocqueville 1830-as évekbeli amerikai útját idézi fel, aki egyetlen mondatban foglalta össze a három általa ismert világ különbségét: Franciaországban egy új vállalkozás élén a kormány áll, Angliában egy főúr, Amerikában pedig egy egyesület. Both Miklós szerint ez a csaknem kétszáz éves mondat ma is használható kiindulópontot kínál a kultúrafinanszírozási modellek megértéséhez, mert Tocqueville felismerése túlmutatott a pénzügyi technikán: hogy egy társadalom kire bízza a közös ügyeit, azt a történelme és a politikai kultúrája alakítja.
A cikk első tanulsága a mai magyar vitához a szerző szerint az, hogy ahogyan a francia modellt nem egy okos miniszter találta ki, úgy a magyar kultúrafinanszírozás mai szerkezetét sem egy rossz miniszter rontotta el – történelem van mögötte, és aki át akarja építeni, annak először ezt a történelmet kell megértenie.
A sorozat azt vizsgálja, milyen működésmódok közül választhat a magyar kultúrairányítás, és mi jár együtt az egyes választásokkal. Az előző írás kérdése az volt, ki látja a kulturális közpénzt; a válasz az volt, hogy jelenleg senki, és hogy az első lépés a kiadási térkép. A második rész a következő kérdést teszi fel: ki döntsön erről a pénzről?
Both Miklós ehhez először bemutatja a kultúrafinanszírozás négy nagy állami modelljét – a „művezető”, az „építész”, a „mecénás” és a „rásegítő” modellt –, majd azt, miként rakódtak egymásra Magyarországon. Végül arra is kitér, amit a modellvitákban a legritkábban mondanak ki: mindegyik modellnek megvan a maga gyenge pontja, és egyik sem működik pusztán a szerkezet erejénél fogva.
A szerző szerint a szabályokat emberek működtetik, a jó szerkezet feladata pedig éppen az, hogy a tisztességes működést valószínűvé, a visszaélést nehezebbé tegye.
A cikk arra is keresi a választ, miért félrevezető a magyar kultúrafinanszírozásról úgy beszélni, mintha egyetlen modell szerint működne, mi a különbség a négy modell között, és miért nincs köztük hibátlan megoldás. Kitér arra is, miért nem lehet ugyanazzal a finanszírozási logikával kezelni a komolyzenét, a népművészetet és a könnyűzenét, és milyen károkat okozhat a rossz modell erőltetése.
