Romák a végsőkig harcoló felkelők között 1956-ban
Az 1956-os forradalom október 23-áról 24-re virradó éjjel gyorsan a szovjetek elleni szabadságharccá alakult. A november 4-i második szovjet beavatkozást követően a külső kerületekben – a korabeli XX. kerületben, a mai XX. és XXIII. kerület területén, azaz Pesterzsébeten és Soroksáron – komoly ellenállás bontakozott ki. A fővárosi felkelők Újpest mellett elsősorban ezekben a munkáskerületekben küzdöttek a legtovább a szovjet csapatokkal.
A dél-pesti térségben működött egy egyedülálló alakulat, a Strausz Károly – „Cigány Karesz” – vezette osztag, amely szinte kizárólag romákból állt. Arról nem tudunk, hogy a budapesti fegyveres felkelés során bárhol másutt létrejött volna csaknem teljes egészében romákból álló egység. A felkelők között egyébként eleve jelentős számban voltak a cigányság képviselői: arányuk a harcosok között 5–8 százalékra becsülhető.
A Strausz-osztag másik jellegzetessége, hogy az utolsók között voltak, akik még november 11-én is fegyveresen ellenálltak a szovjet csapatoknak, miközben a pesti belvárosi vagy budai felkelési centrumokat a szovjetek már több nappal korábban szétverték. A romák közül tehát azok közé kerültek az utolsó harcosok, akik a végsőkig folytatták a küzdelmet a fővárosba bevonuló szovjet csapatokkal.
Mivel a harcok befejeződése sem egy időben történt, kisebb lövöldözések még november 11. után is napokig előfordultak Budapest területén, így nehéz megmondani, ki volt ténylegesen az „utolsó” fegyveres, aki ellenállt a Szovjet Hadseregnek – de az egyik utolsó harcoló egység mindenképpen a Strausz-osztag lehetett. Strausz szigorú vezető volt, így sikerült összetartania alakulatát, és ennek is tulajdonítható, hogy társai a végsőkig harcoltak.
