10 ezer kilométert tekert a világ végéig a 66 éves szanki kerékpáros
Negyven éve dédelgetett álma vált valóra a szanki Hajagos Istvánnak, aki 66 évesen bringára ült, és egészen a norvégiai Nordkappig tekert.
A Norvégia északi részén, Mageroya szigetén található Nordkapp a világ egyik legikonikusabb és legkedveltebb úti célja. Bár a köztudatban Európa legészakibb pontjaként él, földrajzilag a szomszédos Knivskjellodden szirt nyúlik még egy kicsit északabbra. A Nordkapp igazi varázsa azonban nem a puszta koordinátákban rejlik, hanem a 307 méter magas, függőleges sziklafalban, amely drámai módon emelkedik ki a Barents-tengerből. A szirt tetején álló híres acélglóbusz a világ végének szimbólumává vált.
Hajagos István 2026. május 10-én indult Szankról, 131 nappal később, 10 ezer 200 kilométeres kerékpárútja végén szeptember 18-án érkezett haza Szankra.
A veterán kerékpáros útja során 14 országot érintett: május 13-án Szlovákiát, május 15-én Csehországot, május 17-én Lengyelországot, május 24-én Németországot, május 29-én Dániát, június 2-án Svédországot, június 3-án Norvégiát – ahol június 29-én érte el a Nordkappot –, július 8-án Finnországot, augusztus 1-jén Oroszországot, augusztus 19-én Észtországot, augusztus 20-án Lettországot, augusztus 22-én Litvániát, augusztus 28-án ismét Lengyelországot, szeptember 4-én Ukrajnát, majd szeptember 7-én újra Szlovákiát. A kerékpáros szeptember 10-én érkezett vissza magyar földre.
„Ez egy nagyon régi álmom. Talán 1984-ben jártam Svájcban egy kerékpártúrán, és ott merült fel bennem először a norvégiai Nordkapp gondolata. Akkor még nagyon fiatal voltam, nem is igazán tudtam, mit jelent egy ekkora vállalkozás. Aztán teltek az évek, és egyre inkább megerősödött bennem a vágy, hogy egyszer el kellene jutnom kerékpárral Európa legészakibb pontjára” – mondta Hajagos István.
A kerékpáros az évek során tájfutással, sziklamászással, kerékpártúrákkal, valamint kétezer méter feletti téli gerinctúrákkal foglalkozott, ezek folyamatosan erősítették álma megvalósításában. Fizikailag teljesen rendben volt, így valójában csak fejben kellett megfelelően felkészülnie, a mentális erőre volt a legnagyobb szüksége. Átlagosan napi 100 kilométert tekert, s mint említette, a legjobb élményt mindig a reggelek jelentették: amikor felébredt, és tudatosult benne, hogy az előző napot is sikeresen megcsinálta, az fantasztikus érzés volt, ami rengeteg erőt adott neki a folytatáshoz.
A szanki bringás napokkal ezelőtt sikeresen hazatért, a faluban igazi hősnek kijáró ünnepséggel fogadták.
„Számomra az egész út egy hétköznapi dolog volt, nem éreztem semmit különösebben izgalmasnak, bár ha valakinek mesélek róla, talán annak tűnhet. A hősnek kijáró ünneplés szerintem egy kis túlzás, de persze nagyon jólesik és nagyszerű érzés” – említette a veterán kerékpáros.
