Egy mentálisan sérült franciát felakasztottak a londoni tűzvész miatt
Az 1660-as években London volt az Angol Királyság fővárosa és legnagyobb városa, Nyugat-Európában is kiemelt helyet foglalt el. Lakosságszáma mintegy 300-400 ezer fő között mozgott. A korabeli utazók kihangsúlyozták London „szegényes” voltát Párizshoz viszonyítva: „Házak fából készült, északias és mesterkéletlen tömörülése.” A várostervezés teljesen hiányzott, a lakóházak gombamód szaporodtak, még a római kori városfalak között építkeztek. A zsúfoltság és a nem megfelelő higiénia miatt időnként súlyos járványok törtek ki, így az 1665. évi pestis, melynek London lakosságának mintegy negyede áldozatául esett.
A zsúfolt városban már a középkorban is fordultak elő tűzvészek. A 13. század után 1633-ban gyulladt meg ismét a város, ez azonban jóval kisebb károkat okozott. Bár a fa építőanyag és a zsúpfedelek használatát tiltották, a szegényebb rétegek kényszerűségből ezt használták. Tégla- és kőházakat csak a gazdagok engedhettek meg maguknak. A város tűzvédelmi szempontból katasztrofális helyzetben volt: a városfalak mindössze nyolc kijutási pontot hagytak, a keskeny utcák akadályozták a tűzoltást, a folyóparton pedig a legszegényebbek viskói álltak, tele éghető anyagokkal. A városvezetés és az uralkodó ellenséges viszonyban volt egymással, így a tűzvész alatt visszautasították a király és a hadsereg segítségét.
1666. szeptember 2-án éjfél után tűz ütött ki Thomas Farriner pék helyiségében, a Pudding Lane-en. A család nem vette észre, hogy az egyik kemencét nem oltották el megfelelően. A tűz az alsó szinten terjedt, a pék családjával az emeleten rekedt, és a szomszéd ház ablakán kellett beugraniuk. Egy szolgálólány hátramaradt, ő lett a tűzvész első áldozata. A tűzoltók hamar belátták, hogy épületeket kellene lerombolni, de a tulajdonosok nem járultak hozzá. A főpolgármester így reagált: „Ugyan! Egy nő is el tudná oltani!” Másnap reggelre már mintegy 300 épület állt lángokban. Samuel Pepys személyesen vitte a hírt a királynak, aki elrendelte a házak lerombolását, de a főpolgármester ezt megtagadta. A tűz tűzviharrá vált, és elterjedt a pletyka, hogy holland és francia bevándorlók felelősek érte, zavargások törtek ki.
A négy napig tomboló tűzvész több mint tízezer épületet pusztított el, 87 plébániatemplomot, a Royal Exchange-t, egy börtönt, a postahivatalt és a város három kapuját. Az anyagi kárt legalább 10 millió fontra becsülték. A halálos áldozatok pontos számát sosem rögzítették, a hivatalos jelentések hat lakos haláláról szóltak, a valódi szám azonban több százra vagy akár több ezerre rúghatott. A menekülttáborokban sokan fagytak meg vagy járványok áldozatai lettek.
A tűzvész után Robert Hubert francia órásmestert, aki mentálisan sérült volt, hamisan vádolták meg a tűz szándékos elindításával. Hubert készséggel bevallott minden vádat, azt is, hogy a római pápa bérelte fel London felégetésére. A bíróság megalapozottnak látta a vádat, és Hubertet felakasztották. Csak kivégzése után derült ki, hogy valójában a tűzvész kezdete után érkezett Londonba. Az ügy jól érzékeltette a londoniak xenofóbiáját és katolikusellenességét. A tűzvésznek paradox módon pozitív hozadéka is volt: soha többé nem fordult elő Londonban pestisjárvány, vélhetően azért, mert a tűz végzett a betegséget terjesztő patkányok és bolhák jelentős részével, a város újjáépítése pedig lehetőséget adott egy modernebb városkép kialakítására.
