A magyar kormány háttérből irányította a Rongyos Gárda felkelését
A trianoni békeszerződésben megállapított új magyar határok kijelölése általában nagyobb akadályok nélkül zajlott, két határszakasz ügye azonban komoly bonyodalmakat, sőt fegyveres összetűzéseket hozott. Az egyik a Pécs–Baranya–Baja-háromszög volt, amelyet a szerb hadsereg 1918 őszétől megszállás alatt tartott, a másik pedig az Ausztriának ítélt keskeny nyugat-magyarországi sáv.
A kőszénben gazdag pécsi szénmedence kiürítésének határidejeként a nagyhatalmak augusztus harmadik hetét jelölték meg, a jugoszláv hatóságok azonban vonakodtak eleget tenni ennek. Felkarolták és ösztönözték a Magyarországról ide menekült forradalmárok autonomista törekvéseit, így 1921. augusztus 14-én Pécsen kikiáltották a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságot. A kísérlet gyorsan kudarcba fulladt: a nagyhatalmak ragaszkodtak döntésükhöz, a „köztársaság” helyi támogatottsága pedig minimális volt. A magyar hadsereg augusztus végén így akadály nélkül birtokba vehette a Gyékényestől Újszegedig húzódó új határvonaltól északra fekvő területeket.
A délszláv csapatok kivonulásával egyidejűleg a Bethlen-kormánynak át kellett volna adnia Nyugat-Magyarországot Ausztriának. Névlegesen ez meg is történt, mivel a reguláris magyar katonaság augusztus 27-én elhagyta a 4300 négyzetkilométeres területet, ténylegesen azonban nem, mert a kiürített zónában fegyveres csetepaték kezdődtek az osztrák rendőrség és az oda érkező irreguláris magyar szabadcsapatok között.
A Prónay Pál, Friedrich István, Héjjas Iván és mások által irányított rongyos gárdisták fellépésére a magyar kormány tudtával és kifejezett támogatásával került sor. A fegyveres ellenállás megszervezésére és irányítására már augusztus elején külön bizottság alakult, amelynek vezetője báró Perényi Zsigmond, a kormányfő egykori iskolatársa és bizalmas politikai barátja volt. Ez a bizottság koordinálta a toborzást, és ez biztosította a szükséges pénzeszközöket is.
A felkelők Prónay Pál irányításával október 4-én „alkotmányozó nemzetgyűlést” rendeztek Felsőőrön, amely Lajtabánság néven az egész elcsatolásra ítélt területet önálló tartománnyá nyilvánította. A magyarázatot követelő angol és francia követtel Bethlen István miniszterelnök rezzenéstelen arccal közölte: sajnálja a történteket, és mindent elkövet a szabadcsapatok leszerelése érdekében, félő azonban, hogy Magyarország számára is elfogadható kompromisszum hiányában képtelen lesz megbirkózni velük.
A zsarolással Bethlen arra törekedett, hogy Ausztriát tárgyalóasztalhoz ültesse, s a Magyarországot számos kérdésben támogató Olaszország segítségével a vitás terület egy részét megőrizhesse. Törekvése sikerrel járt: mivel két vesztes államról volt szó, a győztes nagyhatalmak kezét nem kötötték olyan ígéretek, amilyeneket a cseheknek, románoknak és szerbeknek a háború alatt tettek, így egy idő után ők is tárgyalásra biztatták az osztrák kormányt. Október 11–13-án került sor a velencei konferenciára, ahol Olaszország határozott nyomásának köszönhetően Bethlen reményeinek megfelelő eredmény született: Ausztria hozzájárult, hogy Sopron és nyolc Sopron környéki falu hovatartozásáról népszavazás döntsön.
Velencéből hazatérve Bethlen levélben közölte Prónayval, hogy több gyümölcs, amit leszakíthatnának, nincs, és aki azt hiszi, hogy további ellenállással még többet lehetne elérni, az merőben téved. A különítményes parancsnok azonban nem fogadta el Bethlen érvelését, és mintegy két héten át fittyet hányt a miniszterelnök utasításaira. Csak október 31-én hátrált meg Horthy szavára, aki a hadsereg bevetését helyezte kilátásba ellene.
A velencei döntés Magyarország jelentős politikai sikerének tekinthető. Az eredmény elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nagyhatalmak ebben a kérdésben nem voltak egységesek, és hogy – két vesztes államról lévén szó – hajlottak az engedékenységre. Szerepet játszott azonban az is, hogy a magyar kormány és személy szerint Bethlen István felismerte ezt a kedvező helyzetet, és ügyes taktikával kihasználta. Az irredenta szervezetekkel való együttműködés kétségkívül kockázatokat rejtett magában, ám enélkül, pusztán diplomáciai eszközökkel aligha lehetett volna eredményt elérni.
