Gyarmati Andrea: Bármennyire is digitalizálódik a világ, gyógyítani lehetetlen telefonon és e-mailen
Egy orvosi szaklap gyermek-alapellátás jelenéről és jövőjéről szóló cikke szerint egy harmincas-negyvenes éveiben járó, frissen szakvizsgázott gyermekorvos nem feltétlenül akarja egész életét egyetlen praxisban tölteni, amely nagyfokú személyes és egzisztenciális kötöttségekkel jár. A cikk azt is megállapítja, hogy a fiatal orvosgeneráció más életpályamodellben hisz, másféle munkaszervezésben gondolkodik, és más szakmai közegben dolgozna, mint az elődei.
A házi gyermekorvos a kisgyermekes családok egyik legfontosabb egészségügyi támasza: gyógyít, tanácsot ad, követi a gyermek fejlődését, támogatja a szülőket, és jellemzően ő az első szakember, akihez a család bizalommal fordul. A szakcikk szerint ugyanakkor egyre távolabb kerülünk attól az ideális állapottól, hogy a gyermek-alapellátás jól működjön, vagyis hogy a szülő bármilyen egészségügyi kérdéssel bátran keresse fel a házi gyermekorvost, bízva abban, hogy időben megkapja a szükséges információt, ellátást és útbaigazítást. A szerző szerint hozzá kell nyúlni a finanszírozáshoz, a hálózati működéshez, a szakdolgozók kompetenciájához, a lakosság edukációjához és a szakmai kontrollhoz.
Gyarmati Andrea 1989-ben, tízévi klinikai kórházi gyakorlat és két szakvizsga után lett körzeti gyermekorvos a VII. kerületben, és azóta házi gyermekorvosként dolgozik. Tapasztalata szerint a finanszírozást néhány éve kielégítően rendezték, és ma sok munkával meg lehet élni a fizetésükből, bár a vidék helyzetét nem ismeri, és megfontolandónak tartja, hogy bizonyos eltérő aktivitásokat differenciáltan támogassanak-e, például a betegforgalom alapján határozzák meg egyes orvosok fizetését.
A hálózatos ellátás célja, hogy az egyes háziorvosi praxisok ne elszigetelt, egyszemélyes rendelőként működjenek, hanem szervezett hálózatba, praxisközösségbe vagy alapellátási központba tömörülve, szorosan együttműködve lássák el a betegeket; ennek célja a betegellátás minőségének javítása, az orvoshiány áthidalása és a szakrendelők tehermentesítése. Ezzel részben egyetért, és tudja, hogy gyakran „egyedül nem megy”, fiatal orvosként maga is rendszeresen hívta az erre kijelölt főorvost, ami jó ideje nem lehetséges. Azt is tudja ugyanakkor, hogy a betegek és főleg a szüleik személyes bizalmi viszonyban állnak az adott orvossal, és nem szívesen fordulnak máshoz.
Gyarmati Andrea felidézi, hogy 1989-ben barátai és családja féltették, amikor a körzetbe jött, hiszen addig élsportolóként, egyetemistaként, majd kezdő orvosként védett élete volt. A VII. kerületben, amelyet akkoriban „Chicagónak” is neveztek, nehéz sorsú emberek éltek, ő mégis hamar megszerette a feladatait, a családokat, és a betegei is megszerették őt; ez a szeretet és lelkesedés azóta is kitart. Lehet, hogy sok mindenen változtatni kell a finanszírozástól a hálózati működésen és a szakdolgozói kompetenciákon át a betegedukációig és a szakmai kontrollokig, de mindenkinek azt kívánja, hogy olyan boldogan tegye a dolgát, ahogy neki megadatott.
Az orvos-beteg kapcsolatnak a bizalomra kell épülnie, amelynek alapja a gyakori találkozás és a kölcsönös tisztelet. Bármennyire is digitalizálódik a világ, ez a kapcsolat nem lehet telefon-, e-mail- és telemedicina alapú: ismerni kell a beteg körülményeit, hiszen ezen is múlik a gyógyulás. A szülőnek meg kell bíznia az orvosban, az orvosnak pedig abban, hogy amit mond és javasol, azt a szülők meg is csinálják. Bármilyen is legyen a rendszer, ennek kellene a dolgok motivációjának lennie.
