Ősszel is velünk marad a vízhiány – így lehetne enyhíteni rajta
Szeptember beköszöntével a nyár és a kánikula véget ért, ám a vízhiány továbbra is velünk maradt. Budapesten szeptember második hetében ismét megdőlt a Duna legalacsonyabb vízállásának rekordja: többször is 0 centimétert mutatott a fővárosi vízmérce. Ezzel együtt az aszály továbbra is országszerte súlyos mértékű, és a keleti országrész még az esős időszakokban is csak kevés csapadékban részesül.
Hogy miért fogy el a víz a Dunából, miért oszlanak fel az Alföld felé tartó zivatarok, és miért nem oldható meg a szárazság egyszerűen öntözéssel, arról Timár Gábor geofizikus, az ELTE TTK Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének vezetője beszélt az MTA podcastjének új adásában. A szakértő szerint az extrém kisvíz nem egyszerűen magyarországi jelenség: a Duna felső vízgyűjtőjén tapasztalható tartós hőség és csapadékhiány következménye.
Rendszeressé válhatnak a tartós kisvizek
Timár Gábor hozzátette azt is, hogy az eddig megszokottnál gyakoribb és tartósabb kisvizek rendszeressé válhatnak, ezért a Paksi Atomerőmű hűtését indokolt lenne kevésbé függővé tenni a folyó vízhozamától. Hasonló szemléletváltásra van szükség az Alföldön is, ahol a 19–20. századi vízgazdálkodás egyik fő célja még az árvizek és a belvizek minél gyorsabb elvezetése volt. Ez a rendszer a maga korában fontos feladatot teljesített, a melegebbé és szárazabbá váló klímában azonban egyre gyakrabban éppen azt a vizet vezeti el, amelyre később nagy szükség lenne.
Elpárolog az eső, mielőtt földet érne
Timár Gábor úgy látja, hogy az alföldi aszály egy komplex, öngerjesztő folyamat. A tartós kiszáradás magát a légkört is megváltoztatja, a nagyon száraz, felmelegedett levegőben pedig a magasban kialakuló csapadék egy része elpárologhat, mielőtt elérné a felszínt. A felszínközeli nedvesség hiánya a zivatarok fennmaradását is nehezíti.
Ebben a helyzetben félrevezető magyarázat lehet a csapadékhiányt például a jégkármérséklő rendszer működésének tulajdonítani. Sokkal alapvetőbb folyamatról van szó: a kiszáradt táj egyre kevésbé képes vizet visszajuttatni a légkörbe, vagyis ahol eleve nincs sok víz, ott a csapadék is kevesebb lesz.
A megoldás ezért nem merülhet ki abban, hogy az aszály idején megpróbáljuk öntözővízzel pótolni a hiányt. A tájat kell ismét nedvesebbé tenni, ez pedig elsősorban a talajvízkészletek feltöltésével kéne teljesíteni. Ha a növények gyökérzónájában rendelkezésre áll a víz, párologtatni tudnak, ezzel hűtik és nedvesítik a felszínközeli levegőt.
Hogyan lehetne véget vetni a vízhiánynak?
A Tiszán érkező nagyobb vízhozamok egy részét ki lehetne vezetni a tájba, a meglévő csatornahálózatot pedig nemcsak a belvíz elvezetésére, hanem ellenkező irányban, vízpótlásra is lehetne használni. Az alacsonyan fekvő területeken a vizet hagyni kellene beszivárogni a talajba, ahol hónapokkal később is segíthetné a növényzet vízellátását.
Ez a módszer azonban nem biztos, hogy mindenhol bevethető, minden tájegységen más és más megoldásra lehet szükség, hiszen a hazánk régiói sokban különböznek egymástól. Egyes helyeken például az segíthetne sokat, ha a Tiszán szélesebb teret adnánk az árvíznek, a töltéseket távolabb vinnénk a folyótól, hosszabb távon pedig akár a korábbi kanyarulatok egy részének helyreállítása is segíthetne lassítani a víz lefolyását. Máshol pedig kisebb műtárgyakra, zsilipekre, vízkivezetésekre lehet szükség.
A mezőgazdasági támogatási rendszert is hozzá kellene igazítani ahhoz, hogy bizonyos, gyenge termőképességű területeken gazdaságilag is megérje vizet visszatartani. Timár felvetése szerint akár új művelési kategóriaként is megjelenhetne a vízvisszatartás vagy a vízbeszivárogtatás.
A magyarországi vízhiány már nemcsak a mezőgazdaságra nézve jelent nagy terhet, hanem állatainkat is veszélyezteti. Egyebek mellett nehezíti a méhkolóniák túlélését, valamint a fenyegetett folyami rák élőhelyei is elkezdtek eltűnni miatta.
